Nehezen találom a szavakat, valahonnan mégis előtörnek, hiszen búcsúznom kell. Február 6. délután fél három óta nincs Huba nagypapám. Kórházban volt pár napja, gyenge volt, csont és bőr és igazából csoda, hogy eddig életben volt. Akkor még nem is sejtettük, hogy az egyik utolsó napján, de találkoztunk, fogtuk egymás kezét, a gyöngyszemének hívott, beragyogott a nap kórházi szoba ablakán és hallottam, hogy milliónyi, billiónyi, trilliónyi puszit küld a nagymamámnak telefonon.
Abban a reményben váltunk el, hogy jót fog tenni a teljesen erőtlen szervezetének a kórházi ellátás és a testébe csöpögő infúzión keresztül energia és erő költözik belé, hogy hétvégén már otthon ünnepelhessük a születésnapját.
Mérhetetlen szomorúságunkra az ellentétje következett be; nem jön haza többet és ha átmegyek hozzájuk, nem ül (és bóbiskol) többet a kedvenc fotelében. Nem hozza ránk a frászt, amikor elesik, anyunak nem kell több ételt beleimádkoznia, hogy egyen pár falatot, és nem vesz fel többé kockás inget. Nem lesz több koccintás, teljes létszámú családi buli és szózat éneklés a teraszon. Megbomlott az egységünk. És ami a legrosszabb: nem hív többet a gyöngyszemének.
Hát milyen világ lesz ez így? Mi marad így nekünk? Mi marad így belőlem?
A válasz egyszerű, még akkor is, ha kevésnek is érzem: megmaradnak az emlékek. A nevetése, ahogy rám kacsintott a szoba másik sarkából vagy, amikor égnek emelte a tekintetét és tudtam, hogy már elege van a sok fecsegésből és kimegy elszívni egy cigit a teraszra. Vagy a másik szobába. De olyan fájóan üres Nélküle most az a másik szoba.
Velünk marad a hiánya, ami szinte tapintható az egész házban. Mindegy, hogy mennyire volt erőtlen, annyira mindig összegyűjtötte magában az energiát, hogy felálljon szép lassan és megölelgessen, puszit adjon indulás előtt. És talán ez hiányzik a legjobban. Hogy mindennek ellenére, mindig ott volt, mindig megölelt, mindig figyelt ránk, mindig felköszöntött és egyszerűen: mindig csak velünk volt. Nem fizikailag értem ezt, hiszen mindig nem voltunk együtt és nem is hivalkodóan, csak szép csöndesen. Mindig gondolt ránk és számon tartott minden fontos eseményt, amiért most már csak hálás tudok lenni – ahogyan a milliónyi történetért, összenézésért, apró meglepetésért és pillanatért is.
Kiváló cinkosom volt, amikor egyszer a kisközértből ment haza, mi pedig Dórival lógtunk a suliból, és a közért lépcsőjén ülve megpillantott minket, de ahelyett, hogy bármilyen kioktatós nagypapa szöveget adott volna elő a közoktatás fontosságáról, csak legyintett egyet és hazasétált. Szerintem azóta sem mondta el ezt soha senkinek.
Nagyszerű vicceket tudott, még ha mindig ugyanazokkal is brillírozott. A klasszikus „Ki ugrik nagyobbat: én vagy a ház?” találós kérdésről már örökre ő fog eszembe jutni: ahogy ugrik egyet, aztán kis hatásszünet, és végül nevetve leszűri a következtetést, hogy természetesen ő, mivel a ház nem is ugrott egyáltalán. Vagy, amikor egy Á betűt rajzolt ketchuppal a falra és azt mondta, hogy át lát a falon. Ezek bizony mind hiányozni fognak a családi bulikról, de ígérem, hogy nagymamaként én is elsütöm majd őket. A végén pedig azt mondom, hogy a legjobbtól tanultam.
Nem sok ember mondhatja el azt magáról, hogy a táncfellépései szüneteit a művelődési ház udvarán a nagypapájával töltötte, aki kiosont cigizni és közben egyáltalán nem zavarta, hogy az unokája cigánykerekezésre tett kísérleteit kell végignéznie – körülbelül száznyolcvanhét alkalommal. Azokban a pillanatokban azt éreztem, hogy ő a legjobb nagypapa a világon. Meg akkor is, amikor minden egyes alkalommal szó nélkül vette a cipőjét, amikor bejelentettem, hogy hazamegyek és már ültünk is be a nagypapa illatú autóba. Valószínűleg egész életemben imádni fogom az ülésbe beleivódott dohányfüst illatot. És hát, mi mást is kívánhatna egy lányunoka, mint egy húsimádó nagypapát, aki megeszi helyette a sajtburgert a Happy Meal menüből, amikor végre valahára TÖRPILLÁT lehet kapni ajándékba?! És aki mindig vesz neki egy csokit „csak úgy” a benzinkúton. Aki a legszebb nőnapi virágokat adja. Aki még verset mond a húsvéti locsolkodásnál. Akinek világít a csokornyakkendője a karácsonyi asztalnál. És talán, ami a legfontosabb mind közül: aki mindig, minden fontos életeseménynél ott van. Ha törik, ha szakad. Még akkor is, ha vezérigazgató-helyettes a nyomdában. Még akkor is, ha fáradt. Még akkor is, ha inkább csendben marad. Még akkor is, ha már nincs benne életerő. Még akkor is, ha a kórházi ágyon fekszik és nem is tudja, de utoljára hív a gyöngyszemének.
Bogi Blog 
Hozzászólás