Bogi Blog

Ma alszom itthon utoljára, mivel holnaptól új fejezet következik az életemben és elköltözök. Vagy inkább visszaköltözök? Hiszen abba a házba és abba a lakásba megyek, ahol felnőttem. Ott lesz a nagymama, ott lesz a kert, ott lesznek a szobák, az étkezőgarnitúra és az erkély. Több új és ismeretlen dolog is vár rám, amik előrelépést jelentenek: mosogatógép, légkondi minden szobában, világos konyha, két fürdőszoba. És sajnos van, ami nem lesz ott: a városközpont, a szürke falak, a kanapé és a plafonról lógó növények. A legrosszabb a világon pedig az, hogy valaki nem lesz ott: a nagypapa.

Minden új kezdet valaminek a végét is jelenti, de én sajnos utálom a végeket. Borzasztó vagyok a búcsúzkodásban, nem bírok teljesen lezárni dolgokat, nem merem elhagyni a biztos, járt utat a járatlanért – de most muszáj.

Kicsivel több mint hat évig éltem ebben a lakásban. Voltam egyedül, voltam nagy társaságban, voltunk ketten, voltam kutya nélkül és voltam Foltossal. Ha a falak mesélni tudnának, rengeteg örömről, nevetésről, tükör előtt táncolásról, tanulásról, tanulságról, izgatottságról, örömhírről, megkönnyebbülésről, meglepetésről, mosolyról, szeretetről, na meg persze majdnem ugyanennyi – de azért biztosan kevesebb – szomorúságról, magányos pillanatról, nehéz döntésről, haragról, könnyes szemről, szorongásról, bizonytalanságról, búcsúról és kétségbeesésről tennének tanúbizonyságot.

Ezek a sorok nem csak a lakásnak mondanak búcsút, hanem az elmúlt hat évnek is, ami tulajdonképpen, bármennyire fáj is most ezt kimondani, a húszas éveimet jelentik, azt az időszakot, amikor a csekket sosem látott, önbizalommal és lelkesedéssel teli, ám valójában bizonytalan, tapasztalatlan és felelőtlenebb fiatal felnőttből egy komoly, MAJDNEM harmincéves nő lettem.

Szerettem fiatal felnőtt lenni minden szorongásom ellenére. Szerettem itt lakni, minden negatívum ellenére. Szerettem, hogy van ez a biztos pont az életemben, amit otthonnak hívhatok. Szerettem, hogy a szürke falak, amiket mi festettünk, biztonságosan körbe ölelnek, ha egyedül vagyok. Szerettem, hogy itt igazán önmagam lehettem. Szerettem, hogy olyan sok mindent tanultam itt magamról és az életről. Szerettem a tudatot, hogy ide bármikor hazatérhetek, akár a világ végéről is. Szerettem, hogy itt lett belőlem Foltos gazdája. Szerettem, hogy én alakíthattam olyanná, amilyen vagyok és mostanra az a hely lett, ami számomra tökéletes. Szeretem a bútorokat, a színeket, az aranyló fényeket délután. Szerettem itt vendégeket fogadni és szerettem megcsillanni az enyhe irigységet a szemeikben, amiért én itt lakhatok és még albérleti díjat sem kell fizetnem. Szerettem, hogy minden létező kilincsen táskák lógnak. Szerettem itthonról dolgozni és imádtam a vakítóan fényes reggeleket a nappaliban. Szerettem, hogy itt váltam azzá a nővé, aki most vagyok.

Aki nem fél a változástól és mer nagy döntéseket hozni. Aki annak ellenére, hogy fél megtenni az első lépéseket, megteszi őket. Aki belevág új dolgokba és folyamatosan húz ki tételeket a bakancslistájáról. Aki nem fél egyedül lenni, sőt élvezi a saját társaságát (de persze sosincs teljesen egyedül a kutyája miatt). Aki elfogadta, hogy egyszer minden véget ér és rajtunk múlik, hogy mihez kezdünk a végekkel. Aki ki meri mondani, amit gondol és érez, ráadásul esze ágában sincs magyarázkodni az érzései miatt. Aki szereti felfedezni a saját tulajdonságait, amik egyedivé teszik. Aki nem ostorozza (már) magát és 2022. augusztusa óta nem bántja saját magát a Kréta-szigetén kötött szerződése szerint. Aki igent mond a lehetőségekre, de megtanulta használni a nemet is. Aki szeret pihenni, fel tud töltődni és mindig szakít időt azokra a tevékenységekre, amik boldoggá teszik. Aki zongorázik, ha rossz kedve van, de nem tartja vissza a sírást sem. Aki mély levegőket vesz, odafigyel a teste jelzéseire és úgy tekint rá, mintha az otthona lenne, nem pedig az ellensége. Aki ki van békülve magával, a jelennel, a múlttal és optimistán várja, hogy mit hoz a jövő.

Aki végre valahára szereti magát és az életét.