Bogi Blog

Ma van a szülési szabadságom első napja, szóval mi mást is csinálhatnék, ha nem a laptop felett görnyednék ugyanúgy, mintha itthonról dolgoznék egy átlagos hétfői munkanapon és kezdenék bele valami teljesen újba és írnám meg az első blogbejegyzésem?

Na jó, ennek a mondatnak két része sem teljesen igaz. Egy: hivatalosan nem is ez a szabadságom első napja és kettő: nem is valami teljesen új dologba vágok bele. De mindent meg tudok magyarázni!

Először is, a szülési szabadságom június 15-én vette kezdetét, ami már két hete volt, viszont azon a héten pénteken elutaztunk nyaralni, az előtte lévő napok pedig az erre való felkészülésről szóltak elsősorban. Vízicipőre vadásztam (a CCC-ben találtam, de nem ajánlom senkinek, nem volt egy túl jó befektetés), vérvételen voltam, hogy megnézzük a TSH szintem és elegendő mennyiségű, illetve dózisú pajzsmirigy gyógyszert írhasson fel az endokrinológus az út előtt (ezt sem annyira ajánlom, ha csak nem szeretnétek lila folttal a karotokon belevágni a barnulásba (spoiler: a lila folt nem barnul le)), folyamatosan szetteket állítottam össze a fejemben, hogy mégis mit vihetnék magammal a nyaralásra 30 hetes terhesen, csomagoltam, naptejet vásároltam és igyekeztem minél több időt a húgomékkal tölteni, akik külföldről érkeztek haza a 3 hónapos kisfiukkal, azaz a világ (egyik) legaranyosabb unokaöccsével. Olyan furcsa leírni ezt a szót, pedig, ha valakinek a nagynénije vagyok, az azt jelenti, hogy a szóban forgó emberke vagy az unokaöcsém vagy az unokahúgom, viszont ezek a szavak úgy hangzanak, mintha valami távolabbi rokonra vonatkoznának, de lehet, hogy csak azért gondolom így, mert még sohasem volt se unokaöcsém, se unokahúgom. Most meg rögtön kettő is van! Mármint unokaöcsém, mivel mindketten fiúk. Mostanra olyan sokszor írtam le ezt a szót, hogy unokaöcs, hogy az egész TELJESEN értelmetlennek hangzik, mintha nem is létezne ilyen kifejezés, szóval inkább ugorjuk át ezt a témát és állapodjunk meg annyiban, hogy egy pörgős, nem teljesértékű hét volt a nyaralás előtti négy nap, amikor minden mással foglalkoztam, csak a pihenéssel és a szabadság életérzés elsajátításával nem. Ebből az okból kifolyólag ezt a rövidke időszakot még nem tekintem a szülési szabadságom kezdetének, csupán az átállásnak, hogy felkészüljek az utazásra, majd a nyaralás után kipihenten és a lila foltomat leszámítva, lebarnultam kezdjek bele a szabadság maximalizálásába.

Másodszor pedig, nem teljesen új dologba vágok bele, hiszen sokszor vezettem már blogot életem során: írtam az utazásaimról, esküvőkről (mármint nem a sajátjaimról, hanem úgy általánosságban mindenféle esküvőkhöz kapcsolódó témáról), filmekről, étkezési zavarokról (ezek viszont sajnos a sajátjaim voltak) sőt mi több, a bogiblog.com domain is az enyém volt egészen sokáig, ahol ugyanígy mindenféléről igyekeztem ontani a gondolataimat, szóval ez egyáltalán nem felel meg a „valami teljesen új” definíciójának. A mostani helyzetem viszont teljesen új: van időm írni és blogot vezetni! És ami ennél is hihetetlenebb dolog, az az, hogy most itt ülök a laptopom előtt egy hétfő délután és ÍROK IS.

Éveken keresztül tervezgettem, hogy majd munka mellett, majd az üresjáratokban, majd hétvégén, majd a pár nap szabadságom alatt, majd reggel felkelek korábban, majd este, majd, majd, majd, egyszer egy szép napon elkezdek újra blogolni és csak úgy írni az életemről és megosztani a gondolataimat azokról a témákról, amik éppen foglalkoztatnak. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a telefonomban a jegyzeteim, amik listákat tartalmaznak témaötletekről vagy akár félkész bejegyzéseket, félbehagyott vázlatokat, illetve az a tény, hogy magát a blog felületét már TÖK RÉGEN létrehoztam. Már „csak” tartalommal kellett volna feltölteni, de valahogy eddig a pontig sosem sikerült eljutnom. Nem azért, mert ne szeretnék írni, hiszen írni mindig írok valamit, még ha csak a saját naplómba vagy a telefonom jegyzetei közé is, hanem mert az élet ilyen, legalábbis az enyém. Megvan az az egyben idegesítő, mégis gyönyörű tulajdonsága, hogy folyamatosan zajlik. Itt egy zsúfoltabb időszak a munkában, ott egy utazós hosszúhétvége, egy családi program, egy kis lakásfelújítás, egy esküvő, egy semmittevős-sorozatnézős vasárnap a férjemmel, egy péntek esti iszogatás a nagyimmal, egy mozi, egy színház, egy koncert, egy barátnős átmulatott este, egy kirándulás vagy éppen egy nehéz nap vagy éjszaka, ami után semmihez sincs ereje az embernek, egy betegség, esetleg egy migrénes fejfájás és el is telt az idő, amiben lehet, hogy írhattam volna pár blogbejegyzést, de akkor mi lett volna az élettel? Lemaradtam volna róla? Vagy csak jobban szervezettnek kellett volna lennem és mindezek mellett – vagy ellenére – azt mondani, hogy akkor is leülök írni? Sajnos nekem nem ment, mindig volt valami sürgetőbb a to-do listám elején, az írás pedig hátrébb csúszott, mivel az elvem szerint írni bármikor lehet, de, mint ahogy az utólag beigazolódni látszik, az a bármikor nem kézzel fogható és csak kettőt pislog az ember lánya és máris elveszett, kicsúszott a kezei közül. Egy szó, mint száz: nem tudtam elhatározni magam, hogy megírjak akár csak egy fél blogbejegyzést is, hogy egyáltalán elkezdjem ezt az egészet. Még akkor sem, ha csak magamnak írom és még nem is teszem közzé az interneten. Tapasztalataim szerint sajnos ilyen ez a felnőttkori önmegvalósítás: kételyek és időhiány között nem csináljuk azt, amit igazán szeretnénk, hanem versenyt futunk a hétköznapi teendőkkel, aztán fáradtan bedőlünk az ágyba.

Mától kezdve viszont minden más lett! Pontosabban december 29. óta, amikor is megtudtam, vagyis inkább beigazolódott a gyanúm, hogy terhes vagyok, de ez egy másik történet és bejegyzés lesz. Itt a szülési szabadság, jó esetben még van több hónapom és nem félek magamra fordítani az idő egy részét belőle, hogy azokkal a kreatív projektekkel foglalkozhassak végre valahára, amikre eddig munka mellett nem nagyon maradt időm vagy energiám. Persze ez sem tart örökké, mert egyszer – kissé ijesztően kevés nap múlva – meg fog születni a kisbabánk és akkor valószínűleg megint minden más lesz és nem a blogolás körül fognak forogni a gondolataim. Viszont, ha most kialakítok egy írós rutint és megpróbálok naponta – vagy legalábbis hetente több alkalommal – írni egy-egy bejegyzést, akkor több az esélyem arra, hogy anyukaként is folytassam, amikor éppen van időm. Úgy hallottam legalábbis, hogy volt már, akinek sikerült egy kicsit magával is foglalkoznia a gyereknevelés mellett, de lehet, hogy ez csak városi legenda. Majd szeptemberben kiderül, addig is fogadjátok szeretettel a bejegyzéseimet! Ígérem, a következőben mesélek arról is, hogy milyen ez az időszak és milyen csodás terhesnek lenni a legnagyobb hőségben. Addig is meneküljetek vízpartra vagy klimatizált helyiségre és igyatok sok folyadékot (ha ez egy jéghideg citromkarikás Blanc lenne, akkor minimum egyet helyettem is)!

Puszi,
Bogi