Bogi Blog

Ma, augusztus 22-én van a szivárványbabák világnapja. Elmesélem a babavárásunk teljes történetét.

Szép remények

A babavárásunk történetének kezdőpontjáig 2024 novemberébe kell visszaugrani, amikor is felmondtam a munkahelyemen, úgy, hogy új még nem volt kilátásban, hiszen egy kis pihenésre és alkotási szabadságra vágytam, illetve a videóvágó karrierem beindításán dolgoztam volna aktívan. Rengeteg tervem volt, szerettem volna tanulni, új területen kipróbálni magam, a felmondás pedig óriási megkönnyebbülést jelentett, mert már egy jó ideje nem éreztem jól magam azon a helyen, amit korábban az álom munkahelyemként definiáltam.

Öt és fél év után ez egy hatalmas váltás volt és hosszú ideje először éreztem magam teljesen felszabadultnak, mintha végre újra rendesen kaptam volna levegőt. Tudtam, hogy mit akarok, hihetetlenül boldog voltam, tele voltam ötletekkel, tervekkel és listákkal, nagy reményekkel vágtam bele az előttem álló időszakba, ami mellesleg egybeesett a karácsonyi készülődéssel és az év végével.

Ebben a különleges élethelyzetben szinte törvényszerű volt, hogy valami különleges dolog fog történni és ahogy kellett, meg is történt: december elején kiderült, hogy babát várok. Annak ellenére, hogy nem pont így és ekkor képzeltük volna el a családalapítást, a kezdeti sokkhatás után átalakítottuk a terveket és újakat szőttünk, szépen kezdett minden körvonalazódni és az új élet, az első kisbabánk köré építettünk mindent. A nagy karrierváltás helyett már az esküvőt és a babaszobát tervezgettük, a tanulás és önmegvalósítás helyett pedig a rosszullétek következtek, de januárra minden összeállt és azt hittük, hogy 2025 lesz életünk legjobb éve – de sajnos nem így alakult.

„Kitakartad a napsütötte részt, amiért még élni érdemes”

Január 2-án az első vizsgálaton azzal a borzasztó fejleménnyel kellett szembenéznünk, hogy nem találtak szívhangot az ultrahangon, majd az orvos kimondta a világ legszomorúbb és mindent megsemmisítő mondatát, amit két lelkes szülő csak hallhat: „ez a terhesség elhalt”.

Az összeomlás után rám műtét várt, munkakeresés és ismét teljes újra tervezés az évünket, sőt inkább az életünket illetően. Amúgy is utálom a januárt, de ez a 2025-ös évindítás csak még inkább beigazolta a negatív érzelmeimet. Annak ellenére, hogy nagyon sok támogatást kaptunk a családunktól és a barátainktól is, borzasztó hetek következtek és teljes depresszióban töltöttem otthon az időm nagy részét, a hónap végére már ki tudtam jelenteni azt, hogy utálok otthon lenni – és introvertált emberként, télen, hidegben ez nagyon nagy szó.

Szerencsére aztán gyorsan megtalált egy új lehetőség és munkahely, ahol szuper csapatba kerültem, jófej embereket ismertem meg, közben sok időt töltöttem a szeretteimmel, a babavárás helyett utazásokat terveztünk a férjemmel, pár hónap alatt összekapartuk a széthullott darabkákat és kezdett újra értelme lenni az életnek.

Közben persze a veszteség miatti sírás csípte a szemem munkába menet, érzékenyen érintett minden babás tartalom, az örömhírekre a környezetünkben nehéz volt teljesen felszabadultan reagálni (pedig megfogadtuk, hogy nem leszünk megkeseredettek és nem fogunk kevésbé örülni mások boldogságának) és minden olyan kettős volt: ha jól is voltam, közben akkor is nagyon magam alatt voltam. Most nem megyek bele a részletekbe, hogy hogyan vészeltem túl ennek a lelki oldalát, mert az valószínűleg egy különálló bejegyzést érdemelne – ugyanakkor nem is akarok kéretlen tanácsokat osztogatni, mivel ez egy annyira fájó és speciális helyzet, hogy nehéz megtalálni az egyensúlyt.

A lényeg, hogy végül kértem és kaptam is segítséget több fronton is, szóval nyáron már egészen jól éreztem magam. És ahogy elkezdtem jobban lenni, ismét elkezdtek jó dolgok történni: lánykérés, családi örömhírek, utazás, parkettázás, nappali felújítás és novemberben összeházasodtunk a férjemmel. Elkezdtük élvezni az életet és ismét egy különleges élethelyzetben találtuk magunkat, ami, mint tudjuk, szinte törvényszerűen azt jelenti, hogy valami különleges dolog fog történni. Az októberi szülinapi gyertya-elfújós kívánságommal rá is segítettem erre, biztos, ami biztos, és azt kívántam, hogy még abban az évben szeretném, ha kiderülne, hogy babát várok. Úgy éreztem, hogy lelkileg és testileg is készen állok rá.

Az egyik segítség, amit igénybe vettem egy teljeskörű nőgyógyászati kivizsgálás volt, aminek már az első pontjánál, a vérvételnél kiderült, hogy a pajzsmirigyemmel valami nagyon nem oké és végül pajzsmirigy alulműködést állapított meg az orvos. Elég nagy szerencseként könyveltem el, hogy ilyen gyorsan kiderült és azt is, hogy egy gyógyszerrel nagyon könnyen helyrebillenthető az állapotom, magyarán azt a hormont, amit a saját pajzsmirigyem nem termel meg, azt egy nagyon apró kis tabletta formájában kell minden reggel bevennem. Az első vizsgálat 2025 júliusában volt és novemberre sikerült olyan szintre letornászni annak a bizonyos hormonnak a szintjét, ami nagyon magas volt (TSH), illetve helyreállítani a ciklusomat, hogy úgy köszönt el az orvosom, hogy akkor majd hamarosan egy pozitív terhességi teszttel vár vissza.

Remélem, mondanom sem kell, hogy én voltam a VILÁG LEGCSALÓDOTTABB EMBERE, hogy a következő hónapban nem lett pozitív az a bizonyos teszt és nem mehettem vissza azt lebegtetve az orvosnak. 😅 Amikor ezt megosztottam a férjemmel vacsora közben és elmondtam, hogy amúgy a fél napot végig sírtam emiatt, akkor rávilágított arra, hogy ez nem biztos, hogy a legjobb hozzáállás, hogy azon nyomban rástresszelek az egészre. Szerinte jól „kell” érezni magunkat, nem ráfeszülni a dolgokra, kiélvezni, hogy éppen összeházasodtunk, felújítottuk a nappalinkat, közeleg a kedvenc időszakom, a karácsony és annak ellenére, hogy milyen szörnyen indult az év, azt nézni, hogy mennyi szuper dolog történt, kihoztuk belőle a maximumot és így a végéhez közeledve, végre kijelenthetjük azt, hogy jól vagyunk.

Eső után jön a szivárvány

És láss csodát, ez a hozzáállás tényleg működött! Vagy legalábbis szeretném azt hinni, hogy működött, mert sokkal romantikusabb történet, mint egyszerűen annyit mondani, hogy a biológia tette a dolgát.

Így tehát decemberben tényleg megpróbáltam nem minden gondolatomat a babatémának szentelni: jött a karácsonyi készülődés, programokat szerveztünk, élveztük a frissen felújított nappalinkat és az újdonsült házas életet, én pedig próbáltam elfogadni, hogy nem nekem kell eldöntenem, pontosan mikor történik meg az, amire ennyire várunk. Persze azt azért túlzás lenne állítani, hogy teljesen elengedtem a dolgot, hiszen továbbra is RÓLAM van szó, de magamhoz képest egészen sikerült más mederbe terelni a gondolataimat.

Aztán karácsonykor elkezdtem egy kicsit furcsán érezni magam. Na jó, ne várjatok nagy csodát, nem vagyok boszorkány, csak nagyon fájtak a melleim. 😅 És hát ott volt a szülinapi kívánságom meg a pontosan beállított ciklusom, ami hirtelen mégsem tűnt annyira pontosnak, sőt, mintha késett volna pár napot… Viszont a karácsonyt nem akartam hiú ábrándokkal tarkítani, csak egyszer (pár pohár bor után) a férjemnek említettem meg, hogy szerintem terhes vagyok, de ő nem vette olyan komolyan ezt a kijelentést, így hát én is félreraktam pár napra, töltöttem magamnak még egy pohár bort és megfigyelő üzemmódban vártam a történéseket.

Végül, amikor elmentem bevásárolni a szilveszteri bulira, az első utam nem a pezsgőkhöz vagy a virslikhez vezetett, hanem a női higiéniai termékek, többek között a terhességi tesztek lelőhelyére. Majd amíg haza nem értem, teljes stresszben voltam és én mondom, így durvább vásárolni, mint éhesen. Alig vártam, hogy hazaérjek és kiderüljön az igazság. Mindent lent hagytam a kocsiban, csak a tesztekkel a táskámban felrohantam és ahogy mondani szokták: a többi már történelem. Beigazolódott minden sejtésem, egyből pozitív lett a teszt.

Ott álltam a fürdőszobában és csak könnyes szemmel néztem a tesztet, ami hirtelen a világ legértékesebb tárgyának tűnt. Tényleg megtörtént. Az októberben elfújt szülinapi gyertyánál azt kívántam, hogy még abban az évben derüljön ki, hogy babát várok – december 29-én pedig, két nappal az év vége előtt, ott volt előttem az a bizonyos kívánság beteljesülve, két csík formájában.

Azt hiszem, ezt a pillanatot sokkal nehezebb szavakba önteni, mint azt korábban elképzeltem. Egy terhesség elvesztése után ugyanis a két csík már egészen mást jelent. Ott volt természetesen az az óriási, szinte felfoghatatlan boldogság, ami hirtelen zokogás formájában tört elő a testemből, hogy sikerült, itt van, megint babát várunk – de vele együtt szinte azonnal megérkezett a félelem is. Az előző alkalommal ugyanis még nem tudtam, hogy egy pozitív teszt után mennyi minden történhet. Akkor egyszerűen terhes lettem, és onnantól fejben már babánk volt. Most viszont pontosan tudtam, hogy a két csík még csak a történet legeleje.

Ettől függetlenül boldogok voltunk. Nagyon. 🤍 És bár próbáltam óvatosan bánni a reményekkel, szerintem valahol már az első pillanattól kezdve ugyanúgy szerettem ezt a kisbabát, ahogy az elsőt is. Innentől pedig kezdetét vette az a furcsa időszak, amikor egyszerre számoltam vissza a napokat a következő vizsgálatig, elemeztem minden egyes testi tünetemet, próbáltam nem halálra rémiszteni magam minden apróságtól – több-kevesebb sikerrel –, közben pedig egyre jobban mertem elhinni, hogy ezúttal így is marad minden.

A következő hónapokban aztán vizsgálatról vizsgálatra, hétről hétre egyre nagyobb lett a pocakom és egyre kisebb a félelmem. Először megláttam őt. Aztán meghallottam a szívét. Később megtudtuk, hogy kisfiú. Egyszer csak megmozdult, majd már úgy rugdosott odabent, hogy akkor sem nagyon tudtam volna megfeledkezni róla, ha akarok, de persze, hogy is akarhattam volna? A baba, akit eleinte még féltem igazán beleírni a jövőnkbe, szép lassan a hétköznapjaink legtermészetesebb része lett.

És most, amikor ezt írom, már egészen hihetetlen belegondolni, hogy milyen hosszú út vezetett attól a januári naptól idáig. Nem gondolom, hogy a mostani boldogságunk „jóvá tette” azt, ami történt. Az első terhesség elvesztése nem lett kevésbé fájdalmas attól, hogy később újra várandós lettem, és nem hiszem, hogy minden rossz dolognak azért kell megtörténnie, hogy végül valami jó következzen belőle. De azt már tudom, hogy egy nagyon nagy eső után is kisüthet újra a nap. Nekünk pedig ezután az eső után tényleg megérkezett a szivárvány. 🌈 🤍

És most már végre elmesélhetem azt is, milyen volt vele az első trimeszter, a következő bejegyzésben ez következik. Stay tuned!

Addig is puszi,
Bogi