Bogi Blog

Hogyan teltek a terhességem első hónapjai a pozitív teszttől az első szívhangon és a végtelen Ciniminisen át egészen addig, amíg kiderült: kisfiunk lesz?

Két csík és egy titkos szilveszter

Ahogy az előző bejegyzésben már elmeséltem, december 29-én tudtam meg, hogy babát várok. Aznap este természetesen rögtön elmondtam a férjemnek, aki TELJESEN ledöbbent a hírtől, annak ellenére, hogy karácsonykor már közöltem vele, hogy szerintem terhes vagyok. Úgy látszik, akkor nem sikerült kellő meggyőzőerővel előadnom a dolgot.

Abban viszont rögtön megegyeztünk, hogy egyelőre megtartjuk magunknak a hírt. A családunknak természetesen szerettük volna hamarabb elmondani, mindenki másnak viszont csak az első genetikai ultrahang után terveztük bejelenteni, amikor már tudjuk, hogy minden rendben van. Ez az elhatározás rögtön kapott is egy kisebb kihívást, ugyanis két nappal később nálunk tartottuk a szilveszteri bulit a barátainkkal, én pedig frissen pozitív terhességi teszttel a hátam mögött próbáltam úgy tenni, mintha a világon semmi különös nem történt volna velem.

Szerencsére házigazdaként én – illetve a férjem – kevertem az italokat, így feltűnés nélkül meg lehetett oldani, hogy az én poharamba valahogy mindig alkoholmentes verzió kerüljön. Meg voltam róla győződve, hogy MINDENKI engem figyel, mindenki észreveszi, hogy valami nem stimmel, és legalább hárman már biztosan megfejtették a nagy titkot. Mint később kiderült: senki. Egyetlen ember sem vett észre semmit. Január elsején viszont már nem kellett tovább titkolóznunk, legalábbis a család előtt: átmentünk a szüleimhez újévi koccintásra, ahol rögtön lett még egy nagyon jó okunk arra, hogy emeljük a poharunkat.

Na, megérkeztek a tünetek!

Az első napokban egyébként semmi különöset nem éreztem. Olyannyira semmit, hogy természetesen ez is gyanús lett. Mert az ember azt hinné, hogy egy tünetmentes terhesség első heteiben hátradől és örül annak, hogy milyen jól van – én ehelyett azon gondolkoztam, hogy miért vagyok ilyen jól?! De szerencsére nem kellett sokáig aggódnom.

Január 5-én elmentem bevásárolni, és valami egészen furcsa dolog történt: nagyjából bármilyen ételre néztem rá, felfordult tőle a gyomrom. Teljesen mindegy volt, hogy egy olyan dologról van szó, amit egyébként szeretek – kedvenc vegán krém, tofu, bármi –, egyszerűen SEMMIT nem akartam megenni. Úgy látszik, a vásárlások fontos fordulópontjai ennek a terhességnek: az egyiknél terhességi teszttel rohantam haza, a következőnél pedig hivatalosan is beköszöntöttek a rosszullétek. És innentől nem is nagyon mentek sehova egy darabig.

Az első egy-két hétben a reggeleim hányingerrel indultak, ami sokszor egész nap elkísért, emellett pedig olyan szintű fáradtság tört rám, hogy a karácsonyi szünet és az újév után az irodába sem sikerült rendesen visszatérnem. A főnökömnek viszont még nem szerettem volna elmondani, hogy mi történik. Mindenképpen meg akartuk várni az első vizsgálatot, hallani, hogy van szívhang, és tudni, hogy ezúttal minden úgy alakul, ahogy kell.

A világ legszebb techno partija

Az első ultrahang előtti napokat szerintem egyikünk sem szeretné még egyszer átélni. A korábbi veszteségünk után pontosan tudtuk, hogy egy pozitív terhességi teszt még nem garancia semmire, ezért hiába voltunk elképesztően boldogok, valahol végig ott motoszkált bennünk a félelem is. A vizsgálat napján ráadásul térdig érő hó esett, mi pedig a havas Budapesten indultunk el megtudni, hogy tényleg ott van-e velünk a kisbabánk.

Mivel a terhességmegállapítás hüvelyi ultrahanggal történt, én mentem be egyedül, a férjem pedig kint várt rám. Azt a pillanatot szerintem soha nem fogom elfelejteni, amikor az orvos megmutatta a képernyőn azt az apró kis pöttyöt a méhemben, majd kimondta, hogy igen, itt van, és gratulált a terhességhez. Aztán megtalálta a szívhangját. Természetesen egyből könnyes lett a szemem, de próbáltam összeszedni magam és legalább addig nem teljesen elsírni magam, amíg ki nem érek a rendelőből.

Ez remekül sikerült abból a szempontból, hogy a férjem, aki odakint várta, hogy megtudja, minden rendben van-e, annyit látott az egészből, hogy kijövök a rendelőből és sírok. Szegény természetesen halálra rémült. Gyorsan mutattam neki az ultrahangfotót és elmondtam, hogy NEM, semmi baj nincs, sőt: minden a lehető legnagyobb rendben van. Ott van a kisbabánk, és úgy dübörög a pici szíve, mint egy techno parti. A családunk ugyanúgy izgult a vizsgálat miatt, mint mi, úgyhogy nekik is gyorsan továbbítottuk az örömhírt. Én pedig végre beszélhettem a főnökömmel is, és bevallhattam, hogy miért nem nagyon látott még az évben az irodában.

A reakciója?

TUDTA.

Állítólag érezte, hogy valami ilyesmi áll a háttérben.

A reggeli rosszullét, ami igazából esti volt

Ahogy teltek a hetek, valamennyire sikerült kiismernem a szervezetemet, és kialakítani egy olyan túlélési stratégiát, amivel legalább reggelente össze tudtam kaparni magam annyira, hogy beutazzak az irodába – ami nálam több mint egyórás utazást jelentett.

A taktika nagyjából abból állt, hogy felkelés után még otthon ettem valami apróságot, aztán útközben vettem magamnak egy péksütit aszerint, hogy aznap éppen mit volt hajlandó elfogadni a gyomrom. Az esetek jelentős részében ez egy sós perec volt. Ebédre már teljesen random dolgokat ettem. Néha egy leves, néha valami desszert a közeli bisztróból – a klasszikus értelemben vett „rendes ételekkel” nem igazán voltunk barátok. És közben rájöttem arra is, hogy a reggeli rosszullét elnevezés nálam erősen félrevezető, a nap első felében ugyanis általában egész jól funkcionáltam, estére viszont, ahogy elfáradtam, egyre rosszabbul lettem. Mire több mint egy óra utazás után hazaértem az irodából, általában már sem enni, sem beszélgetni, sem létezni nem igazán szerettem volna. Egyetlen vágyam volt: befeküdni az ágyba este nyolckor és ALUDNI.

Nem főztem. Nem edzettem. A korábbi rutinom nagyjából darabjaira hullott, én pedig számoltam a napokat és NAGYON vártam, hogy valaki végre hivatalosan is bejelentse: vége az első trimeszternek, mostantól tessék jobban lenni.

A grapefruit-incidens és a Ciniminis-korszak

Az étkezésem külön fejezetet érdemelne ebből az időszakból, mert egészen értelmezhetetlen dolgokat produkáltam. Például: utálom a grapefruitot. Ehhez képest egyik nap úgy éreztem, hogy ha azonnal nem ehetek egy grapefruitot, akkor valószínűleg vége a világnak. Szereztem egyet, jóízűen megettem, teljesen értetlenül álltam azelőtt, hogy ezek szerint egész életemben tévedésben éltem és én valójában szeretem a grapefruitot. Másnap megpróbáltam megenni még egyet. Nem ment. Köszönöm szépen, ennyi volt a grapefruit-korszakom, egyetlen nap alatt véget is ért.

Voltak azonban stabil pontok is az életemben: kora reggel egy Alpro joghurt valamilyen keksszel, a már említett sós perec és mindenek felett a Ciniminis. Ezekből szinte mindig tudtam enni, úgyhogy valószínűleg ebben az időszakban olyan mennyiségű fahéjas gabonapelyhet fogyasztottam el, ami egy kisebb család éves készletének is megfelelt volna.

Aztán szerencsére elérkezett a farsangi időszak, vele együtt pedig a FÁNKOK, majd Valentin-nap környékén belépett az életembe a következő nagy szerelem: az eper. 🍓 Onnantól gyakorlatilag mindegy volt, mennyibe kerül, honnan érkezett és volt-e bármilyen íze. Nekem eper KELLETT. A reggelim ennek megfelelően hamar meglehetősen egyhangúvá vált: éjszakai zabkása, a tetején eperrel. Másnap ugyanez. Harmadnap ugyanez. Aztán ugyanez még nagyjából százszor. És a legviccesebb, hogy ez nem is igazán múlt el: Valentin-nap óta szinte minden nap ettem epret és az eperszezon végére sem tudtam megunni, ha látok valahol, mindig veszek.

A következő nagy vizsgálat

Februárban aztán közeledett az a vizsgálat, amit egyszerre izgatottan vártunk és amitől közben rettegtünk is: az első genetikai ultrahang.A korábbi jó hírek ellenére előtte ismét ELÉG feszültek voltunk. Azt hiszem, az első trimeszterünk jelentős része így telt: kaptunk egy jó hírt, megkönnyebbültünk, boldogok voltunk – majd ahogy közeledett a következő vizsgálat, szépen lassan ismét elkezdtünk aggódni. Szerencsére ezúttal is megkaptuk azt, amire a legjobban vágytunk: minden rendben volt.

Sőt, az orvos már azt is látta, hogy kisfiú vagy kislány növekszik odabent. Mi viszont nem akartuk megtudni. Legalábbis… még nem. Ugyanis gender reveal bulit terveztünk, ezért az orvos felírta a baba nemét egy papírra, amit mi természetesen nem nézhettünk meg. A családból egyedül a férjem testvére tudhatta meg a nagy titkot, ő intézett mindent a bulihoz. A genetikai ultrahang után pedig végre hivatalosan is kiengedhettük a hírt a saját kis buborékunkból. Elmondtuk a barátainknak, én végre bevallottam a munkatársaimnak is – akik addigra már NAGYON gyanakodtak –, és egyúttal meghívtunk mindenkit a március 15-i gender reveal bulira.

Kisfiunk lesz! 💙

A buli végül pont olyan lett, amilyennek szerettük volna: család, barátok, gyerekek, körülbelül harmincan egy helyen, mi pedig ott álltunk úgy, hogy rajtunk kívül gyakorlatilag mindenki azért jött, hogy velünk együtt tudja meg, ki lakik már hónapok óta a hasamban.

A nagy leleplezést hét lufira bíztuk.

Az első kék volt.

Aztán jött három rózsaszín.

Ezen a ponton nagyjából elkönyveltük, hogy jó, hát akkor ennyi volt, mindjárt jön még egy rózsaszín, lányunk lesz, köszönjük szépen, mindenki mehet haza. 😂

Csakhogy a következő két lufi kék lett.

3–3.

Maradt egyetlen lufi.

És amikor abból is előkerült a kék…

KISFIUNK LESZ. 🥹💙

A mai napig könnyes lesz a szemem, amikor visszanézem az erről készült videót. Nemcsak azért, mert abban a pillanatban tudtuk meg, hogy kisfiunk lesz, hanem mert ott volt körülöttünk szinte mindenki, akit szeretünk, és együtt örültek velünk annak a kisbabának, akiről néhány hónappal korábban még csak annyit mertünk remélni, hogy halljuk a szívhangját.

Jöhet a második trimeszter!

És nagyjából ezzel véget is ért az első trimeszterem. Végtelen hosszúnak tűnt. Volt benne hányinger, esti rosszullét, fáradtság, rengeteg aggódás, furcsa ételundor, egy darab grapefruit, megszámlálhatatlan sós perec és annyi Ciniminis, amennyire szerintem emberi szervezetnek valójában nincs szüksége. De volt benne két csík, egy apró kis pötty az ultrahangon, az első dübörgő szívhang, rengeteg jó hír és végül négy kék lufi is.

Mire megérkezett a március és vele együtt a tavasz, mintha az én szervezetem is úgy döntött volna, hogy ideje egy kicsit felébredni. Egyre ritkábban voltam rosszul, lassan visszatért az energiám, az első trimeszter állandó túlélőüzemmódja pedig kezdett átadni valami sokkal élvezhetőbbnek. Én pedig NAGYON készen álltam arra a bizonyos, mindenki által beharangozott, csodálatos második trimeszterre.

Spoiler: tényleg sokkal jobb lett, de ezt majd a következő bejegyzésben elmesélem!

Puszi,
Bogi