Augusztusban két könyvet sikerült kiolvasnom, ráadásul mindkettő thriller volt – úgyhogy azt hiszem, most hivatalosan is elérkezett az idő arra, hogy egy kicsit pihentessem a gyilkosságokat. Ezek az olvasmányaim egyben az utolsó Szerdai Könyvklubos könyveim is voltak a szülés előtt. Mindkettőt a könyvklub miatt olvastam, mindkettő kellőképpen sötét és rejtélyes volt, és szerencsére mindkettő tetszett is – bár egészen más módon.
Mostanában egyébként sem döntök olvasási sebességrekordokat, mert a terhesség vége felé valami egészen elképesztő képességet fejlesztettem ki arra, hogy könyvvel, akarom mondani ebookkal a kezemben bárhol, bármikor elaludjak. Így aztán az egyik augusztusi olvasmányommal kicsit lassabban haladtam, a másik viszont még ezen a különleges adottságomon is kifogott.
Lucy Foley – Éjféli lakoma
Lucy Foley könyvei már egy ideje rajta voltak a listámon, így kifejezetten örültem neki, hogy végül a könyvklub miatt sor került végre az egyikre. Az első pár fejezet után viszont még nem voltam teljesen biztos abban, hogy mi ketten jóban leszünk.
A történet egy hotel megnyitóját és annak tragikus végkimenetelét meséli el, rögtön az első fejezetekben szembesülünk a romokkal és egy hullával is – viszont számomra kicsit mégis nehezebben indult be, és bevallom, jó néhányszor sikerült elaludnom rajta. Na jó, ez nem teljesen Lucy hiába, hiszen nyilván van a jelenségben némi szerepe annak is, hogy mostanában körülbelül bármilyen vízszintes testhelyzet alkalmas arra, hogy öt percen belül elveszítsem az eszméletemet, de azért maga a könyv sem segített sokat a helyzeten.
Rengeteg szereplővel, több nézőponttal és különböző történetszálakkal dolgozik, így az elején többször azon kaptam magam, hogy pár oldal után próbálom felidézni: várjunk csak, most megint KI beszél és ő pontosan kicsoda?! Mire sikerült volna igazán belehelyezkednem az egyik szereplő történetébe, már ugrottunk is valaki más fejébe. A jó hír viszont az, hogy ennek az egésznek oka van, és ahogy halad előre a történet, szépen lassan elkezdenek egymásba kapcsolódni a részletek. A végére pedig nemcsak összeáll a kép, hanem kifejezetten izgalmassá válik a könyv.
A befejezés nálam nagyon sokat emelt az összélményen. Jók voltak a fordulatok, szerettem, ahogy a különböző történetszálak végül találkoztak, és külön örültem annak, hogy a kissé elvont, titokzatos „madaras” vonalra is rendes magyarázatot kaptunk. És hát mit mondjak: szeretem, amikor egy thriller végén megkapom a kellő elégtételt, és a gonosz elnyeri méltó büntetését. Itt ezt is kipipálhattam.
Összességében 3,5/5 csillagot érdemelt nálam, amiből valószínűleg fél-egy pontot kizárólag az elvesztett ébren töltött órák miatt vontam le. Maga a történet ennél talán többet is érdemelne, és ami biztos: meghozta a kedvemet ahhoz, hogy Lucy Foley további könyveivel is megismerkedjek.
Alex Michaelides – Néma tanú
Na, ennél a könyvnél már lényegesen kevesebbszer csukódott le a szemem. A Néma tanú pontosan az a fajta pszichothriller, amit szeretek: nem szörnyekkel, természetfeletti dolgokkal, szektákkal vagy képzelt ellenségekkel próbál félelmet kelteni, hanem egyszerűen az emberi elmével. És ez néha sokkal ijesztőbb mindennél.
A történet középpontjában Alicia áll, aki a férje meggyilkolása után egyszerűen nem szólal meg többé. A gyilkosság után őt ítélik el, viszont a némaság miatt a The Grove nevű észak-londoni törvényszéki orvostani intézetbe zárják. Már önmagában ez az alaphelyzet is folyamatosan dolgoztatta az agyamat: tényleg ő ölte meg? Ha nem ő, akkor ki? Mi történhetett azon az estén? És hogyan képes valaki egy ekkora trauma után egyszerűen… megnémulni?
Végig volt a könyvben egy nagyon kellemetlen, nyugtalanító feszültség, pedig igazából semmi klasszikusan „ijesztő” nem történik. Mégis akadtak olyan jelenetek, amelyeknél konkrétan féltem, és szerintem pontosan ettől működik ennyire jól: nem valami természetfeletti dologtól kell tartani, hanem attól, hogy mire képes egy ember. Az első felében még kényelmesen olvasgattam és gyártottam az elméleteimet, nagyjából a felétől viszont beindult a „jó, ezt most már NEM teszem le” üzemmód, és rohamtempóban haladtam a végéig.
És A VÉGE. Az egyik legjobb húzása szerintem az egész könyvnek az időrenddel való játék, de ennél többet inkább nem is mondok, nehogy elspoilerezzek itt bárkinek bármit, aki még nem olvasta. Legyen elég annyi, hogy teljesen ledöbbentem a befejezésen, és természetesen az első dolgom az volt, hogy alaposan kiventilláljam magam a férjemnek, szóval fél órán keresztül magyaráztam neki a teljes történetet az elejétől a végéig. Ráadásul még így, az én erősen rövidített és valószínűleg indokolatlanul lelkes előadásomban is tetszett neki a sztori, azt mondta, hogy így már elolvasni nem fogja, hogy minden poént lelőttem, de filmben vagy sorozatban szívesen megnézné, ha készülne belőle ilyen tartalom – úgyhogy ezt sikernek könyvelem el.
Nálam ez 4,5 csillag, de minél többet gondolok rá, annál inkább hajlok arra, hogy pszichothriller kategóriában akár az ötöt is megérdemelheti.
És most valami EGÉSZEN más következik…
Azt hiszem, ennyi könyvklubos olvasmány, gyilkosság, eltűnés, trauma, titok és pszichothriller után az agyam hivatalosan is szabadságot kér. Úgyhogy a következő könyvem… Leiner Laura – A Szent Johanna gimi 1.
Igen. 😂 A pszichopaták és rejtélyes halálesetek világából egyenesen Reni, Cortez és egy rakás tizennégy éves középiskolás problémái közé költözöm, és jelenleg nem is tudnék ennél tökéletesebb választást elképzelni a nyár hátralévő napjaira.
Most valami extra könnyed, komfortos, gondolkodást nem különösebben igénylő olvasmányra vágyom, amit akkor is elő tudok venni, ha csak tíz percem vagy két működő agysejtem van. A szülés előtti utolsó napokra pedig szerintem pontosan erre van szükségem.
A Szerdai Könyvklubtól tehát egy kis időre elbúcsúzom, a könyvektől viszont természetesen eszem ágában sincs – csak a következő időszak olvasási terveit már egy egészen apró új családtag fogja alakítani. 💕📚
Puszi,
Bogi
Bogi Blog 
Hozzászólás