Október elsején indítottam egy kis ünnepi sorozatot, ami egészen október 21-ig fog tartani és az a lényege, hogy minden nap írok egy blogbejegyzést a 33. szülinapomig. 21 nap, 21 bejegyzés, 21 pillanat.
Október másodika van és ha hiszitek, ha nem, becsületesen ideültem a nappaliba, amint imáim végre meghallgatásra találtak és elaludt Domi (a három hetes kisbabánk, ha esetleg lemaradt volna valaki az ünnepi sorozat első bejegyzéséről) és ahelyett, hogy céltalanul görgetném a telefonom, elkezdtem írni! Pontosabban fogalmazva, folytatom az írást, amit tegnap elkezdtem, hogy a szülinapomig minden egyes nap foglalkozzak ezzel a hobbival.
Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mégis miért éppen a legkaotikusabb élethelyzetben döntöttem úgy, hogy dokumentálom az életemet? És mégis miért éppen a 33. szülinapot választottam ennek a nemes küldetésnek a határidejére?
Nos, a rettegett 25 és 30 után, amik előtt TELJES pánikba estem természetesen (a 25. előtt olyannyira, hogy egészen Kanadáig meg sem álltam, vállalkozást indítottam és örökbefogadtam egy kutyát (igen, Foltost)) mindig is a 33. szülinapomat tartottam egy meghatározó évnek az életemben. Legalábbis előzetesen mindig is úgy képzeltem el, hogy ez egy különleges év lesz. És milyen igazam lett! Ebben a csodálatos krisztusi korban tölthetem az első évemet anyaként. Habár a fiatalabb énem gyakran ikrekkel megáldva képzelte el ezt az életeseményt, de még ha a létszámban nem is, abban biztos voltam, hogy ilyenkor már szeretném, ha lenne családom és minimum egy gyerekem. Azzal semmi problémám nincs, hogy Domi egyedül volt a hasamban, teljesen elégedett vagyok így is, sőt.
Tavaly azt kívántam a szülinapi gyertya elfújása közben, hogy bárcsak minél hamarabb babát várnék, idén pedig, amikor elfújom majd a gyertyát, itt lesz velem a valóra vált álmom, és ennél meghatóbb és különlegesebb dolgot nehezen tudok elképzelni. 🥹 Az pedig, hogy ezt az amúgy is kaotikus időszakot, a legrégebbi kedvenc tevékenységemmel, az írással dobhatom fel, már csak hab azon a bizonyos szülinapi tortán.
És hogy a mai napról is szó essen… hát eddig nem vagyok elragadtatva. Hajnali fél ötkor keltem fel Domihoz, aki aztán 6 körül aludt vissza, de csak egy órára – így rendes gondviselőjeként nem volt más választásom, én is búcsút intettem a további szundikálásnak. A legjobb dolga egyébként ilyenkor Foltosnak van, aki nemet mondhatott a reggel hét előtti sétára a kertben a férjemmel és boldogan aludt tovább akkor is, amikor én már etettem, pelenkáztam, büfiztettem és hasonló izgalmakkal foglaltam el magam, miközben az őszi napsugarak bevilágítottak a redőny résein.
A délelőtt elég nyűglődős volt, éppen annyi időm volt a világ legrövidebb, 16 perces baba alvása közben, hogy lezuhanyozzak és reggelit csináljak magamnak, viszont amikor kiugrott két szelet kenyér a pirítóból és elkezdtek kiszűrődni a nyöszörgések a babaszoba ajtaján, akkor jöttem rá, hogy szinte üres a vajasdoboz és csak egyre jut vaj… ha van lelkiállapot, amit nem kívánnék senkinek, az ez a pillanat volt. De ne aggódjatok, végül mindkettőre kentem egy kicsit és több sajttal feledtettem el a hiányt és a tényt, hogy a földön ülve kell majd elfogyasztanom, miközben hintázik az ismét éber kisbabám.
Félreértés ne essék, nem azt szeretném, hogy egész nap aludjon, de azért egy rendes 30-40 perces délelőtti szundi minden anyukának járna, amíg összekészülhet és megreggelizhet, ezt majd indítványozom valahol, valamilyen formában. Majd kezdődhetett elölről az etetés, tisztába rakás, de most óriási csavart vittem a sztoriba és ráadtam egy pulcsit meg egy sapkát és kimentünk egy kicsit a kertbe, ami a jól megérdemelt alvást eredményezte – és most itt tartunk, így tudom megírni ezeket a sorokat.
Drukkoljatok, hogy a délutánunk békés és szundikkal teli legyen! (Bogi a jövőből: hát nem volt az :D) Én is ugyanezt kívánom viszont minden anyuka társamnak és nem anyuka olvasómnak, hiszen a délutáni pihenés és békesség mindenkinek jár.
Holnap tali!
Ölelés,
Bogi
Hozzászólás